Szép Ernő (Huszt, 1884. június 30. – Budapest, 1953. október 2.) magyar költő, regényíró, újságíró, színpadi szerző, elbeszélő. Gyermekkorát Debrecenben töltötte.  1902-ben megjelent első verseskötete.  1903-ban Budapestre költözött, ahol újságíróként dolgozott. 1908-tól a Nyugat munkatársa lett. 1910-től Az Est munkatársaként dolgozott.  Az első világháborúban, 1914-ben önkéntesnek jelentkezett.  1925-től Az Ujság c. lapnál helyezkedett el.  1944. október 20. és 1944. november eleje között a nyilasok munkaszolgálatra hurcolták.  1948 után szegénységben élt. 1953-ban halt meg. Szép Ernő: Szegény, grófnővel álmodott Szép Ernő erotikus naplója eredetileg a bécsi Hellas Verlagnál jelent meg 1921-ben. Naplójának hőse egy fiatal férfi, akinek álmait a szép grófnő megjelenése kavarja föl. Nem bizonyos, valóságos-e a grófnő vagy mindig is csak álomkép formájában létezett, és hogy a gróffal történő ostorcsapkodásos párviadal meddig harc az imádott nőért, és mikortól szado-mazochista szerelmi játék. A férfi provokálja az álmokat, az álmok egyre erotikusabbak, a világ ebben az álom-szerelemben egyre szépül, a férfi lelke pedig egyre inkább elszegényedik, elsekélyesedik. Egyik álmában a szerelmi játékot a férfi az imádott grófnővel kezdeményezi, az aktust viszont egy férfival fejezi be. Ettől kezdve férfi és nő állandó dulakodása tölti ki belső életét, az álmon túl, a hétköznapjait is ez a viaskodás köti le. Minden őt körülvevő tárgyban erotikus szimbólumokat keres és lát.   „Természetesnek találtam, hogy a (kocsi)rúdnak erekciója van, bizonyára egy nőre gondol, hiszen az egész világ szerelmes. Körüljártam a kocsit, hogy hátha megtudok valamit a szerelméről, aztán a rúdját, vagyis jancsiját tapogattam, végigsétáltam mellette s végigfogdostam. Meleg volt, hogy szinte sütött.” Tehát: „Az élet álom. Igen, és az álom is élet. A szabadság megengedi nekem, és a nememhez és a művészethez való hűség rámparancsolja, hogy értelmes barátok elébe kirakjam ezeket a rámbízott hímálmokat. Szomorúak ezek, mint az orvosi leletek és igézőek (…), mert az égő életből valók és igazak” – írja Szép Ernő.